3 kihívás, amellyel az európai acélipar szembesül

Az európai acélipar az európai gazdaság motorja, kulcsfontosságú beszállítója az autó-, gépiparnak és más emblematikus európai iparágaknak.

Az acél megközelítőleg 83 milliárd euró közvetlen hozzáadott értékkel járul hozzá az európai gazdasághoz. Alapvető nyersanyagként más kulcsfontosságú iparágak számára is több mint 1,4 billió euró hozzáadott értékkel járul hozzá ezekben a kombinált iparágakban. Általánosságban elmondható, hogy az acélipar és a fő fogyasztói iparágak a globális hozzáadott érték körülbelül 9%-át teszik ki Európában.

A bevételek azonban gyengék voltak más nehéziparokhoz, például a bányászathoz vagy az energetikához képest.

A 2008–2009-es globális pénzügyi válságot követően az európai acélipar tartósan mintegy 35 millió tonnás keresletcsökkenést regisztrált. 188 millió tonnáról (2004-2008 átlag) 153 millió tonnára (2011-2019 átlaga) csökken.

Ezt a veszteséget az összes végfelhasználói szektor keresletcsökkenése határozta meg. Főleg az építőipari boom utáni építkezésből (főleg Dél-Európában), illetve az olaj- és gáziparból.

Európa egykor az acéltermékek nettó exportőre volt. De 2016 óta nettó importőrré vált, a nettó import 2020-ban elérte a hárommillió tonnát. A növekvő import és a csökkenő kereslet felgyorsította a kapacitáskihasználás csökkenését.

Az acél stratégiai jelentőséggel bír ezekben a kulcsfontosságú acélfelhasználó ágazatokban, mivel földrajzi közelségre van szükség a pontos szállításhoz, robusztus ellátási láncot, rövid átfutási idővel a COVID-19 válság ellenére, valamint közös termékinnovációt.

Az európai acélipar három fő kihívással néz szembe a jövőben:

1. A többletkapacitás növekedése a keresletnek a COVID-19-válság miatti ötmillió metrikus tonnáról való visszaesése következtében.

Ez elsősorban annak a ténynek köszönhető, hogy a kulcsfontosságú fogyasztói ágazatok, például az autóipar szereplői. A COVID-19 válság arra kényszerítette őket, hogy a termelés bezárásával vagy Európából más régiókba való áthelyezésével módosítsák tevékenységüket. Ráadásul a COVID-19 válság után tartósan csökkent az irodaterületek iránti kereslet. A távmunka növekedése csökkentheti az irodaházak iránti keresletet. Ez pedig csökkenti az acél iránti keresletet az építőiparban.

2. A CO2-adókkal kapcsolatos növekvő költségek.

Az európai acélipari szereplőknek rövid távú választ kell adniuk a magasabb költségek és a jobb jövedelmezőség ellensúlyozására. És fokozatos intézkedések, amelyek csökkentik a CO2-kibocsátást – például a hulladékarány növelése.

3. Az európai acélipar dekarbonizációjához szükséges jelentős beruházások közép- és hosszú távon.

Acélipari vállalatoknak módosítaniuk kell hosszú távú terveiket, és olyan technológiákat kell választaniuk, amelyek támogatják a CO2-semlegességet, figyelembe véve a politikai döntéshozók útmutatásait és lehetséges támogatását.

Az európai acélgyártóknak fontolóra kell venniük egy sor stratégiai művelet végrehajtását rövid, közép- és hosszú távon. A gazdasági és környezeti fenntarthatóság biztosítása a jövőben. Ezek a stratégiai lépések magukban foglalhatják a kapacitás csökkentését célzó szerkezetátalakítási lépéseket. Lépések az acélipari vállalatok pozíciójának megerősítése felé, kapacitásaik diverzifikálásával. A fenntarthatóság pedig az alacsony vagy egyáltalán nem szén-dioxid-kibocsátású acélgyártás felé irányul.

A cikk forrása: www.mckinsey.com